Tata vidéke a szabadságharc során 1848 decemberétől 1849 áprilisáig a császári csapatok felügyelete alatt állt, a Görgei Artúr által vezetett honvédcsapatok április végén a komáromi erőd felszabadításával véget vetettek a térség megszállásának. Görgei május 1-én és 2-án Tatán táborozott vezérkarával és innen indult a Budai Vár bevételére.

Bobik Gusztáv – aki ebben az időben Knezić Károly hadsegédeként tevékenykedett a honvédseregben – 1884-ben a Fővárosi Lapok hasábjain beszámolt róla, hogy Görgei itt tartózkodása során nemmulasztotta el megtekinteni a tóvárosi angolkertet sem, az erről szóló anekdotát szeretnénk megosztani önökkel Nemzeti Ünnepünk alkalmából:

„Nyolc óra körül Tatának minden utcája üres lett. A Bajna felé indult hadtest kivonulását Görgei Arthur fővezér — ki ezt az éjet szintén Tatán töltötte, — Knézics hadtest-parancsnokkal a gróf Esterházy-féle díszkért kapuja elől nézte. Az utolsó hátvédi csapat is már elhaladván, Görgei — lováról leszállva — Knézicset a kert megtekintésére hívta fel. Ez szívesen elfogadta, s a két tábornokot vitéz kíséretük is követte. Azt a kertet Tatán akkor botanikus kertnek nevezték; de bár sok ritkább növénnyel is dicsekedett, mégsem volt több, mint egy gazdagabb díszkert. Magam is némi bővebb növényismerettel bírván, élvezettel hallgattam, mily hibátlanul mondta meg itt Görgei, ágyról ágyra járva és az üvegházakban, a legkülönbözőbb növények nevét, hazáját és tulajdonait. Hogy szakszerű vegyész, azt már hallottuk; de hogy kimerítő növényismeretekkel is bír, itt tapasztaltuk először.”

A szabadságharc hadvezére tehát pillanatnyi megnyugvást talált a tóvárosi angolkert természeti kincseiben, ezekben a gondterhes időkben is. Sokáig azonban nem gyönyörködhetett a kertben, hiszen Agostyánnál már utolérte seregét, melynek élén Buda vára alá vonult, ahol sikeresen megküzdött a császári csapatokkal.

A 15 éves háború során Tata vára többször hadi események színhelye lett, aminek következtében a város elnéptelenedett. A zsitvatoroki béke értelmében a vár a Magyar Királysághoz került, Tata városát azonban továbbra is hódoltsági területnek tekintette a szultán. A háború lezárását követően megindult a végvárvidék településeinek újranépesítése, így Tata városába alföldi református magyar családok települtek be Csáthy Gergely vezetésével 1608 és 1614 között, akik a beköltözést követően 5 évig adómentességet élveztek. Ebben az időszakban 71 család érkezett a városba.

A betelepülő református közösség a templom mellett az egykori iskolát is használatba vette. Itt elemi szintű oktatást folytattak, az 1660-as években pedig gimnáziumi osztályokkal egészült ki az iskola. Az első lelkészi állás megszervezéséig - 1630-ig – az iskolamesterek lévitaként működtek, tehát lelkészi szolgalátokat is elláttak, a tanítás mellet az istentiszteleteket is ők tartották.  Az első iskolamester a későbbi híres énekköltő, Pécselyi Király Imre volt, aki 1608-ban érkezett a komáromi református kollégiumból. Nevéhez köthető a gyülekezeti élet megszervezése, azonban már 1609-ben elhagyta Tatát és külföldi tanulmányútra indult.

A tatai református iskola az 1660-as években vett fel középiskolai funkciókat. Az iskola iratanyaga sajnálatos módon elpusztult az évszázadok során, így működésére csupán másodlagos források segítségével tudunk következtetni. Az iskolával kapcsolatos szórványos levéltári források elsősorban a tatai egyházmegye, illetve a tatai uradalom levéltárából kerültek elő, ezen kívül néhány egykori tanár visszaemlékezése szolgáltat adatokat. Ezekből tudjuk, hogy a tatai református gimnázium a térség jelentős középiskolái közé tartozott a korszakban.

Tudjuk, hogy az iskola a hatosztályos gimnáziumi képzés minden évfolyamát lefedte, így főgimnáziumi rangú intézmény volt. A tanári kar és a diákok létszámára a legbővebb adatot az 1736. évi esperesi vizitációs jegyzőkönyv közli. Eszerint a tanári kart 1 iskolamester és 1 segédtanító képezte, míg a diákság 6 tógátus diákból (a főgimnáziumi képzést jelentő felső két évfolyam tanulói, akik a kisebb diákok képzésében is kivehették részüket), 80 elemi és középfokú fiú tanulóból, és 30 elemi és középfokú lánytanulóból állt. Más forrásokból tudjuk, hogy a segédtanítók száma az évtizedek folyamán 1-3 fő között, míg a tógátus diákok száma 6-8 fő között mozgott.

A tatai gimnázium 1759-ig, a református közösség vallásgyakorlatának megszüntetéséig virágzóan működött. A gimnáziumban végzett diákok általában Debrecenbe vagy Pápára mehettek teológiát tanulni, vagy a tanítói pályán helyezkedhettek el segédtanítóként, vagy falusi iskolamesterként.

Ifjabb Pázmándy Dénes a magyar reformkor fontos alakja, akit 1848-ban az első népképviseleti országgyűlés elnökévé választanak. Egy országos jelentőségű politikus leszármazottja, édesapja, idősebb Pázmándy Dénes ugyanis az 1820-as és 1830-as években 4 alkalommal töltötte be Komárom vármegye országgyűlési követi tisztét. Ifjabb Pázmándy Dénest ugyan csak 1843-ban választotta először országgyűlési követté Komárom vármegye nemessége, azonban a fiatal nemes joggyakornokként és írnokként az 1832-1836-os diétán szerezte meg első politikai tapasztalatait, amikor is komoly szerepet vállalt az országgyűlési írnokokból és a pozsonyi akadémia hallgatóiból összeverődött „országgyűlési ifjak” tevékenységében.

Szomori és somodori ifjabb Pázmándy Dénes gimnáziumi tanulmányai után az 1830-31-es tanévben elvégzett egy évfolyamot a pozsonyi akadémia bölcsészkarán, majd a pesti egyetemre ment jogot tanulni. 1833-ban aztán visszatért Pozsonyba, ahol az akadémián folytatta tovább jogi tanulmányait. Ebben a döntésben nyilvánvalóan szerepe lehetett a folyamatban lévő országgyűlés által kínálkozó lehetőségeknek. 1834 augusztusában tett záróvizsgát, majd (valószínűleg apja közbenjárásának köszönhetően) a vármegye követe, Ghyczy Rafael mellett írnokként töltötte a joggyakorlatot. Az 1834-ben mindössze 18 éves fiatal így a pezsgő politikai élet központjában találta magát.^[1]

Apja révén az ellenzéki politikusok legkiemelkedőbb tagjaival találkozhatott, bejáratos volt az országgyűlés üléseire, hamarosan pedig a liberális szellemű Országgyűlési Ifjak Társalkodási Egyletének utódjaként létrehozott Ifjak Casinójának, illetve a Menage-nak is tagja lett. A diéta számos fontos kapcsolat kialakításához segítette, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy az országgyűlés berekesztését követően - miután 1836-ban elfoglalta első vármegyei hivatalát tiszteletbeli aljegyzőként - a Kossuth Lajos-féle Törvényhatósági Tudósítások Komárom vármegyei tudósítója lett.^[2] Kossuth Ghyczy Kálmán első aljegyzőhöz írt levelében név szerint említette meg ifjabb Pázmándy Dénest, mint aki alkalmas lehet erre a feladatra.[3]

Egyértelműnek tűnik, hogy idősebb Pázmándy Dénes azt szerette volna, ha fia követi őt a politikai pályán. Az országgyűlési követek írnokai jellemzően olyan fiatal nemesek voltak, akik közéleti pályára készültek.[4] A pozsonyi diéta remek terep volt erre, az ifjabb Pázmándy Dénes pedig komolyan munkálkodott közéleti karrierje beindításán.

Az országgyűlési ifjúság szervezetébe belépve annak hamarosan belső köréhez tartozott. Az Ifjak Casinója, és a Menage az Országgyűlési Ifjúság Társalkodási Egyletével megyező szervezet volt, lényegében csak néváltoztatásról beszélhetünk. Az Ifjak Casinója nevet 1835. április 29-én vette fel a szervezet, míg a Menage nevet 1835 októberében. Ebben az időszakban a csoport létszáma egyre csökkent, politikai téren pedig egyre inkább a szélsőbaloldalhoz húzó nyilatkozatokat engedtek meg maguknak tagjai. Pázmándy „Nemzetek s királyok közötti viszonyokról” címmel adott elő egy munkát a társaság egy ülésén, amely a jelenlévő besúgó feljegyzései szerint a köztársasági eszmét jelölti meg követendőnek.[5] Pázmándy Dénesen kívül a Komárom vármegyei követek egy másik írnoka, Rédl Alajos is tagja volt a szervezetnek, azonban az ő tevékenységéről, felszólalásairól nem rendelkezünk bővebb adatokkal. Sok időt nem is tölthetett el az egyesület tagjaként, hiszen a neve az utolsók között szerepel a belépések időpontjában felvett névsorban, a név mellet pedig a „Kilépett” megjegyzés szerepel, tehát még az országgyűlés lezárása előtt feladta tagságát.[6]

Az országgyűlési ifjak számos tagját perbe fogták a diéta végeztével. Ahogy egy idősebb Pázmándy Dénesről szóló, 1840-ben kelt titkosrendőri jelentés írja, az ifjabb Pázmándy is csak apja tekintélyének köszönhette, hogy ezt a sorsot elkerülte: „felettébb szertelen (excessiv) fia miatt, akit a Kir. Tábla mint az 1832/36. ogy.-en Pozsonyban létezett jurátus egyesület egyik leghirhedtebb tagját, bár bíróilag nem üldözte és apjára való tekintettel csak egy figyelmeztetés (ostentatio) alá vonta”[7] Az ifjabb Pázmándy Dénesről szóló monográfia írója, Mavius Götz szerint ugyanakkor azért menekülhetett meg, mert a letartóztatások pillanatában – 1836 májusában - nem tartózkodott Pozsonyban. Apja ugyanis elővigyázatosságból Kolozsvárra küldte fiát a Wesselényi köréhez tartozó Kovács Lajoshoz.[8] Ez azonban hosszútávon nem jelenthetett védelmet számára, hiszen a kormányzat keze természetesen Erdélybe is elért. Ráadásul azt is tudjuk, hogy június 16-án már visszatért Komáromba, ahol a vármegye tisztújító közgyűlésén gróf Nádasdy Lipót főispán a vármegye tiszteletbeli aljegyzőjévé nevezte ki. Ha a kolozsvári útnak valóban köze volt az országgyűlési ifjak peréhez, a cél csupán az lehetett, hogy időt nyerjenek. Míg fia távol volt, a köztiszteletben álló apa befolyása révén esetleg kedvező döntést érhetett el.

Ifjabb Pázmándy Dénes tehát elkerülte a letartóztatást és alig több mint egy hónappal az országgyűlés berekesztését követően megkapta első vármegyei hivatalát. Pozsonyi tevékenységének köszönhetően mindemellett kapcsolatban állt a liberális ellenzék országos vezéregyéniségeivel. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy megkezdje fényesnek ígérkező politikai pályafutását.

Források és irodalom

CSORBA 2000 Csorba Sándor: Reformkori diákegyesületek Patakon és a Társalkodási Egyesület Pozsonyban. Budapest, 2000

DOBSZAY 2019 Dobszay Tamás: A rendi országgyűlés utolsó évtizedei (1790–1848). Budapest, 2019.

GÖTZ 1986 Götz, Mavius: Dénes von Pázmándy der jüngere 1816–1856. München, 1986.

GYÜSZI 2001 Gyüszi László: Apa és fia. A két Pázmándy Dénes. In: Valóság. XLIV. évfolyam. 2001/11. 18–33.

KOSSUTH 1966 (Szerk. Barta István): Kossuth Lajos összes munkái 6. Ifjúkori iratok, Törvényhatósági Tudósítások. Budapest, 1966.

PÁLMÁNY 2011 Pálmány Béla: A reformkori magyar országgyűlések történeti almanachja. 1825–1848. Budapest, 2011.

[1] Pálmány 2011. 1076

[2] Gyüszi 2001. 24.

[3] „Esedezem annak okáért a Tekintetes Úr előtt teljes tisztelettel bizodalmasan, méltóztassék a jegyzői hivatalbani vezérletének szerencséjével dicsekedhető urak közül valakit (talán az ifjú Pázmándy Dienes urat) nevemben megkérni, hogy a nemes megye érdekes végzéseit, keletkezéseknek némi historicus előadása mellett velem időrül időre közölni szíveskedjék” Kossuth Lajos összes munkái 6. 1966. 490.

[4] Dobszay 2019. 61-62.

[5] Csorba 2000. 135-142.

[6] Csorba 2000. 206.

[7] Pálmány 2011. 1075.

[8] Götz 1986. 20.

1821-ben derült fény a Komárom vármegyei tisztviselői kar számára arra, hogy a tatai járás aladószedője, Németh Antal, valamint az udvardi járás aladószedője, Petényi Mihály komoly mulasztást követett el hivatalában. A két aladószedő jelentős öszegekkel nem tudott elszámolni. A vármegye vizsgálatot indított az ügyben, melyből kiderült, hogy az aladószedők több településen a kirótt adónál nagyobb összegeket szedtek be, illetve meghamisították az ezzel kapcsolatos iratokat.

Németh Antal 1817-ben lépett a vármegye szolgálatába. A főispán több pozícióra is jelölte az 1817. október 21-én tartott tisztújításon, így a tisztújítási jegyzőkönyvben neve ott szerepel a gesztesi járás másodalszolgabírói tisztségére jelöltek között, illetve a gesztesi és a tatai járás aladószedői tisztségére jelöltek között. Mindhárom tisztségre a tisztújító közgyűlésen megjelent nemesek választották meg az alkalmasnak vélt személyt, közfelkiáltással. Németh Antal a gesztesi másodalszolgabírói, illetve gesztesi aladószedői tisztséget nem nyerte el, a tatai járás aladószedőjének azonban megválasztották.

Petényi Mihály 1794-ben kezdte meg pályafutását a vármegyében. 12 éven keresztül, 1806-ig tiszteletbeli esküdt volt az udvardi járásban. A tiszteletbeli hivatalokra a főispán nevezett ki személyeket, ezek a tisztségek fizetséggel nem jártak, azonban komoly társadalmi presztízst jelentettek. A tiszteletbeli esküdti hivatal valójában a legalacsonyabb vármegyei tisztségnek tekinthető, lényegében a hivatali karrier belépő szintje volt a megye vezető rétegébe kevésbé beágyazott családok tagjai számára. A legjelentősebb családok tagjai ugyanis jellemzően magasabb pozícióban kezdték meg pályájukat. Petényi Mihályt az 1799-es tisztújításon az udvardi járás másodalszolgabírói pozíciójára jelöli a főispán, azonban nem választják meg. A következő tisztújításon, 1806. október 8.-án aztán az udvardi járás aladószedőjének jelöli, erre a hivatalra magválasztja a vármegye. Ezt követően 1810-ben és 1817-ben is megválasztják ugyanerre a pozícióra, más tisztségre pedig nem is jelölik. 1817-ben azonban a főispán táblabírává nevezi ki. A megyei táblabíróság a korszakban önmagában hivatallal és fizetéssel nem járt, a cím azt fejezte ki, hogy a megye közössége tiszteli az adott személyt.[1]

Mindkét személy vármegyei karrierje véget ért azonban 1821. május 7.-én, amikor a vármegye indítványára Nádasdy Mihály főispán eltávolította őket az aladószedői hivatalból.

Az ügy kirobbanása

Németh Antallal szemben az 1819. augusztus 31-én tartott közgyűlésen emelt panaszt a vármegye. Ekkor Bóday János főadószedő jelentette, hogy az 1817-1818-as évekre vonatkozó megyei számadást azért nem tudja beterjeszteni a számvevői hivatalhoz, mert Németh Antal még nem adta be a tatai járásra vonatkozó számadást, pedig ő többször felszólította erre. A közgyűlési jegyzőkönyv rögzítette, hogy a megye kérni fogja Nádasdy Mihály főispánt, hogy az aladószedőt keményen megfedje. Egyúttal azt is jelezték, hogy Németh Antal ezen a gyűlésen nem vett részt, holott az a hivatallal járó kötelessége lenne.[2]

1820 júniusában aztán egy levél érkezett az alispánhoz a Helytartótanácstól, amiben jelezték, hogy a Komárom vármegyéből beszedett hadiadó között egy hamis 20 forintos bankjegyet találtak. Az alispán elrendelte, hogy a megye adószedői különös figyelmet fordítsanak a hamis bankjegyekre, egyúttal felszólította Bóday főadószedőt, hogy Németh Antal kasszáját külön vizsgálja, meg hiszen a megye már tapasztalta, hogy hivatalában pontatlanul jár el.  A főadószedő a járás főszolgabírója, Konkoly-Thege László és Nyikos Benjámin esküdttel együtt végezte el a vizsgálatot.[3] Október 26-án tett jelentésük szerint a járás éves hadi- ás háziadója 74.503 forintot tett ki, az aladószedő még mindössze 19.178 forintot szedett be, ráadásul a háziadóra vonatkozó részletes jegyzékeket többszöri felszólításra sem mutatta be. Az alispán ezért küldöttséget rendelt ki a tatai járásba, melynek az említett főadószedőn, főszolgabírón és esküdten kívül Thaly Zsigmond is tagja lett. A küldöttség feladata az volt, hogy a járás települései és az aladószedő jegyzékeit összevessék.

November 11-én a küldöttség arról tett jelentést, hogy a háziadóra vonatkozó jegyzékeket Németh Antal továbbra sem mutatta be, azonban a hadiadóra vonatkozó iratokat a községek jegyzékeivel összevetve Agostyán és Tardos települések esetében eltéréseket találtak. Agostyán esetében a falu iratai szerint 150 forint adót fizettek be, míg az aladószedő csak 120 forintot jegyzett fel. Itt azonban kiderült, hogy a falu iratai hibásak, ugyanis a település elöljárói elismerték, hogy valóban 120 forintot fizettek, és csupán egy elírásról van szó. Tardos esetében azonban a falu iratai 500 forint befizetett adót rögzítettek, míg az aladószedő jegyzéke szerint a falutól még nem szedett be semmit. Ebben az ügyben azonban nem elírásról volt szó, ezért Németh Antalt kötelezték rá, hogy az összeget fizesse be.[4]

Az 1821. február 28-i közgyűlés jegyzőkönyve arról tudósít, hogy Németh Antal továbbra sem adta be a háziadóra vonatkozó jegyzéket, ezért számadásait vizsgáló bizottság a járásra kirótt adót összevetette a Németh Antaltól a megyei főpénztárba beérkezett összeggel. A különbözet 11.565 forint volt, melyet hiányként kezeltek. Az alispán azonnal felfüggesztette Németh Antal hivatalviselését, és ideiglenesen Závody Ferenc számvevőre bízta a tatai járás aladószedői feladatainak ellátását. Závody és Konkoly-Thege László feladatává tette azt is, hogy Németh Antaltól mindenképp szerezzék meg a háziadóra vonatkozó számadást. A megye értesítette a főispánt is az esetről, kérve, hogy rendelkezzen a hivatal betöltéséről.[5]

A március 22-én tartott közgyűlésen az alispán ismertette udvardi járásba tartozó bagotai nemesek által írt levelet, mely szerint egyes jobbágyaiktól az évre kirótt adót többször is beszedték a megyei hajdúk. Állításukat iratokkal is bizonyítani tudják. Kissé talán jóhiszeműen a levélben azt feltételezik, hogy ennek oka az lehet, hogy az Petényi Mihály, az udvardi járás aladószedője nem személyesen, hanem hajdúi által szedi be az adókat, akik visszaélnek ezzel a helyzettel. Ugyanakkor az alispán a Németh Antal ügyeit vizsgáló bizottságot kiküldte az udvardi járásba, hogy Petényi kasszáját és számadásait is megvizsgálja. Természetesen a másodalispán és a főadószedő mellett a járásban illetékes udvardi főszolgabírót, Kürthy Lajost, és Heldt Ignác udvardi esküdted tette a bizottság tagjává.

A szankciók

A Németh Antal ügyeit vizsgáló bizottság végleges jelentését április 7-én tette meg, miszerint a tatai járás aladószedője 8.222 forinttal károsította meg a megyét. Ennek megtérítésére kötelezték, birtokait pedig zár alá vették, apjának és feleségének pedig kezességet kellett vállalnia saját birtokaikkal.

A Petényi Mihály ügyét vizsgáló bizottság jelentését az 1821. május 7-i közgyűlésen olvasták fel, a jelentés azonban már korábban megszületett, hiszen ekkor már a főispán ezzel kapcsolatos rendelkezéseit is közöltél. A jelentés szerint Petényi Mihály 7.961 forinttal nem tudott elszámolni.[6]

1821. május 7-én a főispán mindkét aladószedőt véglegesen eltávolította hivatalából. Újabb tisztségre sosem jelölték őket, a vármegye vezetésében már nem kaptak szerepet. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy 1828, egy ifjabb Petényi Mihály nevezetű személyt táblabíróvá nevezett ki a főispán.[7] Egyelőre nem tudjuk, hogy ő az aladószedőnek fia, vagy más rokona lehetett-e, hiszen a vármegyei iratok sok esetben távolabbi rokonok megkülönböztetésére is használták az „ifjabb” és „idősebb” jelzőket. Azonban a két személy minden bizonnyal rokonságban állt egymással.

A két aladószedő más módon rendezhette tartozását. Petényi Mihály kérvényezte, hogy hosszú megyei szolgálatára való tekintettel a vármegye adjon haladékot számára az összeg lefizetésére. Ezt engedélyezték számára. Kezdetben csupán néhány hónapot kapott a törlesztésre, de a határidőt időről időre kitolták, eközben Petényi részletekben visszafizette a pénzt. Az 1830. június 1.-i közgyűlés jegyzőkönyve rögzítette, a volt udvardi aladószedő végleg rendezte tartozását.

A vármegye szolgálatában csupán néhány éven át működő Németh Antal birtokait azonban azonnal zár alá vették, és hamarosan évtizedekre el is zálogosították azokat, ingóságait pedig elárverezték. Ez azonban nem fedezte a teljes összeget. Az eljárás idején apja meghalt, így a tőle örökölt birtokrészek is elzálogosításra kerültek. 1832-ben vagy 1833 első hónapjaiban azonban Németh Antal is elhunyt, így felesége, Sebestyén Mária örökölte meg adósságot, melyből ekkor 874 forint volt hátra.[8] Ezzel kapcsolatban 1833. június 1.-én tesz utoljára említést a vármegye, ezt követően a tatai aladószedő kifizethette az összeget.

Források és irodalom

Nyitrai Állami Levéltár A.XI.1. Közgyűlési jegyzőkönyvek. X. kötet.

Bognár Péter-Schmidtmayer Richárd-Stegmayer Máté: Komárom vármegye archontológiája (1713-1849) Tata. 2024.

[1] Bognár-Schmidtmayer-Stegmayer 2024. 252. 266.

[2] Nyitrai Állami Levéltár A.XI.1. Közgyűlési jegyzőkönyvek. X. kötet. 1819.VIII.31. 482-483.

[3] Nyitrai Állami Levéltár A.XI.1. Közgyűlési jegyzőkönyvek. X. kötet. 1819.VIII.31. 482-483.

[4] Nyitrai Állami Levéltár A.XI.1. Közgyűlési jegyzőkönyvek. X. kötet. 1819.VIII.31. 482-483.

[5] Nyitrai Állami Levéltár A.XI.1. Közgyűlési jegyzőkönyvek. X. kötet. 1819.VIII.31. 482-483.

[6] Hogy legyen viszonyítási alapunk, itt érdemes lehet megjegyezni, hogy egy aladószedő éves fizetése a korszakban 150 forint volt.

[7] Nyitrai Állami Levéltár A.XI.1. Közgyűlési jegyzőkönyvek. X. kötet. 1819.VIII.31. 482-483.

[8] Nyitrai Állami Levéltár A.XI.1. Közgyűlési jegyzőkönyvek. X. kötet. 1819.VIII.31. 482-483.